A mágia története Észak-Amerikában. By J.K. Rowling

BG CS DA DE EL EN ES ET FI FR HK HR HU ID IT JA KO LT LV NL NO PL PT-BR PT-PT RO RS RU SK SI SV TH TR UA ZH +

14. század – 17. század

By J.K. Rowling

Az amerikai kontinenst, amit az európai felfedezők „Újvilág”-nak neveztek el, a varázslók sokkal régebben ismerték, mint a muglik. (Megjegyzés: minden nemzetnek megvan a saját elnevezése a muglikra, s az amerikai közösség a játékos „magnix” szóval jelöli őket, amiben a „mag” a mágiára, a „nix” pedig annak hiányára utal.) Az utazás mágikus módjainak (seprű, hoppanálás stb.), valamint a látomás- és előjelküldésnek köszönhetően távoli varázslóközösségek is képesek voltak a kapcsolattartásra már a középkortól kezdve.

Az őslakos amerikai, az európai és az afrikai varázslóközösségek már jóval az európai magnixek 17. századi bevándorlása előtt tudtak egymásról, s azzal is tisztában voltak, hogy sorsuk számos ponton egyezést mutat. Egyes családokban a mágia természetes volt, de a varázstudás néha váratlanul felbukkant olyan családokban is, amelyekben mindaddig nem „termett” varázsló, boszorkány. A varázstudók és a varázstalanok aránya az egyes népeken belül hasonlónak tűnt, és hasonló volt a magnixek hozzáállása is, bárhol látták is meg a napvilágot. Az amerikai őslakos közösségekben egyes boszorkányokat és varázslókat törzsük megbecsült, sőt, magasztalt: mint sikeres gyógyítót vagy épp nagy vadászt. Másokat ellenben megbélyegeztek hitükért, vagy azt tartották róluk, hogy rossz szellem szállta meg őket.

Az indián „bőrjáró”, azaz olyan boszorkány/varázsló legendája, aki, ha akar, állattá tud változni, valós tényen alapul. Az amerikai őslakos animágusokról azt is rebesgették, hogy az átalakulás képességének megszerzése érdekében közeli családtagjaikat gyilkolták meg. Valójában az animágusok többsége csak akkor öltött állatalakot, ha üldöztetést szenvedett, illetve ha a törzs számára kellett vadásznia. A lejárató pletykákat sok esetben olyan magnix vajákosok terjesztették, akik varázserővel kérkedtek, és féltek a leleplezéstől.

Az amerikai őslakos varázstudók különösen járatosak voltak az állat- és növénymágiában, bájitalaik pedig minőségükben messze túlszárnyalták az Európában ismerteket. Azonban a legszembetűnőbb dolog, ami az őslakos amerikaiak mágiáját megkülönböztette az európaiakétól, a varázspálca hiánya volt.

A varázspálca európai találmány. A pálca irányítottá teszi a varázserőt, így az célzottabban és erőteljesebben hat – igaz, a közvélekedés az igazán nagyformátumú boszorkányok és varázslók ismertetőjegyeként épp azt tartja számon, hogy a pálca nélküli mágiát is magas szinten űzik. Az őslakos amerikai animágusok és bájitalkeverők példája azt bizonyítja, hogy a pálca nélküli varázslás igen összetett és színvonalas lehet, ugyanakkor tény, hogy bűbájolni és átváltoztatni pálca nélkül igen nehéz.

A 17. század és a későbbi idők

By J.K. Rowling

Mikor megindult az európai magnixek tömeges kivándorlása az Újvilágba, velük együtt európai gyökerű boszorkányok és varázslók is letelepedtek Amerikában. Magnix társaikhoz hasonlóan őket is különböző okok késztették szülőföldjük elhagyására. Voltak, akik kalandvágyból indultak útnak, de a többség menekült: egyeseket a magnixek üldöztek, másokat egy boszorkány- vagy varázslótársuk, megint másokat a mágiaügy hatóságok. Az utóbbiak igyekeztek elvegyülni a magnixek egyre duzzadó áradatában, vagy elrejtőztek az amerikai őslakos varázstudók között, akik általában szívesen fogadták és készségesen megvédték európai testvéreiket.

Kezdettől fogva nyilvánvaló volt azonban, hogy a boszorkányokra és varázslókra az Óvilágban megszokottnál nehezebb élet vár az Újvilágban. Ennek három fő oka volt.

Először: Magnix sorstársaikhoz hasonlóan a varázslóknak is rá kellett döbbenniük, hogy új hazájukban nyomuk sincs az Óvilág kényelmi intézményeinek. Odahaza csak el kellett menniük a helybéli patikába, ha bájital-hozzávalókra volt szükségük – itt ismeretlen mágikus növények között kellett kutatniuk utánuk. Nem voltak pálcakészítő mesterek, s az Ilvermorny Boszorkány- és Varázslóképző Iskola, bár később a világ vezető mágiai intézményeinek egyikévé nőtte ki magát, akkor még csak egy kunyhó volt, falai közt két tanárral és két diákkal.

Másodszor: Az amerikai magnixek ténykedését megtapasztalva a legtöbb varázstudó nosztalgiával gondolt vissza egykori hazája varázstalan népességére. A bevándorlók nemcsak az amerikai őslakosok ellen indítottak háborút – csapást mérve a varázstudó közösség egységére -, de vallási elveik miatt a mágiának a nyomát sem tűrték meg. A puritánok az okkult tevékenység leghalványabb gyanúja esetén is habozás nélkül feljelentették egymást, s a boszorkányoknak és varázslóknak minden okuk megvolt rá, hogy tartsanak tőlük.

A harmadik és talán legsúlyosabb problémát, amivel az Észak-Amerikába frissen érkezett varázslók szembesültek, a „súrolók” jelentették. Mivel az amerikai varázstudó népesség kisszámú, szétszórt és rejtőzködő volt, kezdetben nem rendelkezett saját rendészeti testülettel. Ezt az űrt varázstudó kalandorok egy sok nemzet fiaiból összeverődött, gátlástalan bandája töltötte be. Rettegett, brutális seregük nemcsak bűnözőkre vadászott, de mindenkire, aki némi bevétellel kecsegtetett. Az idő múlásával a súrolók egyre jobban korrumpálódtak. Régi hazájuk mágikus kormányzata messze volt, a hatalom mámora megrészegítette őket, és egyesek a vállalt feladatuk miatt indokolhatónál sokkal kegyetlenebbé váltak. Ezek a súrolók élvezetet leltek a vérontásban, a kínzásban, és még varázslótársaikat sem átallották üzérkedés tárgyává tenni. A 17. század utolsó évtizedeiben Amerika-szerte megsokszorozódott a súrolók száma. A kalandorok ekkor már attól sem riadtak vissza, hogy ártatlan magnixeket varázslóknak állítsanak be, csak hogy fejpénzt zsebeljenek be értük a megtévesztett varázstalanoktól.

Az 1692-93-as híres salemi boszorkányperek tragikus emlékűek a varázstudó közösség számára. A mágiatörténészek megegyeznek abban, hogy a „puritán” bírák között legalább két ismert súroló volt, akik személyes sérelmet bosszultak meg. A halottak között akadtak valódi boszorkányok, de mindegyikük tökéletesen ártatlan volt azokban a vádakban, amelyekért letartóztatták őket. A többiek olyan magnixek voltak, akik az általános hisztériának és vérszomjnak estek áldozatul.

A salemi események hatása a varázstudó közösségre nem merült ki az áldozatok tragédiájában. Az incidens közvetlen következménye az volt, hogy számos boszorkány és varázsló elmenekült Amerikából, valamint sokan döntöttek úgy, hogy korábbi szándékuk ellenére nem telepednek le ott. Ez a fejlemény érdekes különbséget okozott Észak-Amerika illetve Európa, Ázsia és Afrika varázstudó népességének mennyiségi és minőségi adataiban. A 20. század első évtizedeiig a teljes népesség arányában kevesebb varázsló és boszorkány élt Amerikában, mint a másik négy kontinensen. Az aranyvérű családok, akik a varázslósajtóból informálódtak a puritánok és a súrolók tevékenységéről, jobbára nem indultak el Amerikába, aminek következtében ott nagyobb volt a magnix családba született boszorkányok és varázslók számaránya, mint másutt. Bár ezek az első generációs varázstudók sok esetben egymással házasodtak, és csak varázstudókból álló családokat alapítottak, az európai mágiatörténetben jelentős szerepet játszó aranyvérű-ideológia kevéssé tudott gyökeret verni Amerikában.

Salem talán legfontosabb következménye az Amerikai Egyesült Államok Varázslókongresszusának 1693-as létrejötte volt, ami körülbelül száz évvel előzte meg a magnixek hasonló intézményének megalakulását. A MACUSA (ejtsd: makuza), ahogy rövidített nevén Amerikában emlegetik, az első olyan fórum volt, ami lehetővé tette, hogy Észak-Amerika varázstudó lakói összegyűljenek, saját törvényeket hozzanak, és megszervezzék azt a „magnixvilágon belüli mágusvilágot”, amihez hasonló a legtöbb országban létezik. A MACUSA legelső feladatává azt tette, hogy bíróság elé állítja a saját fajtájukat eláruló súrolókat. Akire sikerült rábizonyítani, hogy gyilkolt, varázslókat magnixkézre juttatott, embereket kínzott, vagy más módon kegyetlenkedett, azt halálra ítélték és kivégezték.

A legelvetemültebb súrolók közül sajnos sokan elkerülték a felelősségre vonást. Hiába adtak ki nemzetközi elfogatóparancsot ellenük, végleg eltűntek a magnixek tömegében. Egyesek közülük magnixszel házasodtak össze, és olyan családot alapítottak, amelyben a súroló álcájának védelme érdekében minden bizonnyal kirostálták a varázsképességgel bíró utódokat a varázstalanok javára. A kitaszított, bosszúszomjas súrolók mélyen leszármazottaikba plántálták a meggyőződést, hogy a mágia létezik, és a varázstudókat tűzzel-vassal irtani kell.

Theophilus Abbot amerikai mágiatörténész számos ilyen családot azonosított: mindegyiket a mágiában való mélységes hit és az az iránti gyűlölet jellemezte. Részben talán a súrolócsaládok leszármazottai mágiaellenes meggyőződésének és tevékenységének köszönhető, hogy az észak-amerikai magnixeket más földrészek lakóinál nehezebb megtéveszteni a mágiával kapcsolatban. Ez a körülmény egyébként messzemenően kihatott az amerikai varázstudó közösség kormányzásának mikéntjére.

Rappaport törvénye

By J.K. Rowling

1790-ben Emily Rappaport, a MACUSA 15. elnöke elfogadtatott egy törvényt, ami a varázstudók és a magnix közösség teljes elkülönítését célozta. Ennek az intézkedésnek az előzménye a Nemzetközi Titokvédelmi Alaptörvény valaha volt egyik legsúlyosabb megszegése volt, aminek következtében a MACUSA-t megalázó feddésben részesítette a Mágusok Nemzetközi Szövetsége. Az eset annál is súlyosabb volt, mivel a törvényszegés magát a MACUSA-t érintette.

Dióhéjban: a botrány főszereplője Rappaport elnöknő bizalmas munkatársának, a kincsek és dragotok őrzőjének lánya volt. (A dragot az amerikai varázslópénz, és a dragotok őrzője nagyjából a pénzügyminiszter megfelelője.) Aristotle Twelvetrees nagy szakértelemmel bírt, lánya, Dinca ellenben épp olyan buta volt, amilyen szemrevaló. Már Ilvermornyban sem teljesített valami fényesen, abban az időben pedig, amikor apja magas állásba került, otthon lakott, és a mágia gyakorlása helyett a ruhákra, a frizurájára és a társas összejövetelekre összpontosított.

Egy helyi piknik alkalmával Dinca Twelvetreesnek gyengéd érzelmei támadtak egy jóképű magnix, bizonyos Bartholomew Barebone iránt, akiről nem tudhatta, hogy egy súroló leszármazottja. A fiatalember egyetlen varázstudó rokonnal sem rendelkezett, viszont mély meggyőződése volt, hogy a mágia létező dolog, s hogy minden boszorkány és varázsló gonosz.

A veszélyt nem sejtő Dinca jóhiszeműen reagált Bartholomew-nek a „kis trükkjeit” firtató udvarias kérdéseire. Szíve választottjának érdeklődésére közölte a MACUSA és Ilvermorny titkos címét, valamint beszámolt a Mágusok Nemzetközi Szövetségéről és arról, milyen intézkedésekkel igyekeznek e testületek védelmezni és leplezni a varázstudó közösséget.

Bartholomew, miután sikeresen kifaggatta Dincát, ellopta a varázspálcát, amit a leány bizalmasan megmutatott neki. Az eszközt megmutatta minden újságírónak, akit csak talált, majd fegyverbe szólította barátait, és elindult velük, hogy megkeresse és – reményei szerint – megölje a környék összes boszorkányát és varázslóját. Ezen túlmenően szórólapokat nyomtatott, melyeken megadta a varázstudók találkozóhelyeinek címét, valamint levelet küldött prominens magnixeknek, akik közül többen szükségesnek érezték megvizsgálni, valóban rendeznek-e „gonosz okkult szeánszokat” a megjelölt helyeken.

A boszorkányüldözői küldetéstudattól megrészegült Bartholomew akkor követett el hibát, amikor rálőtt egy embercsoportra, akiket a MACUSA varázslóinak tartott, de akikről kiderült, hogy jámbor magnixek voltak, csak szerencsétlenségükre épp a Bartholomew által gyanúsnak ítélt és megfigyelt épületből léptek ki. Szerencsére senki nem halt meg, Bartholomew-t pedig a MACUSA beavatkozása nélkül is letartóztatták és börtönre ítélték tettéért. A MACUSA vezetői megkönnyebbüléssel nyugtázták ezt a fejleményt, miután súlyos problémát okoztak számukra Dinca fecsegésének kiterjedt következményei.

Bartholomew szórólapjai sok helyre eljutottak, és néhány újság elég komolyan vette a híresztelést ahhoz, hogy képeket közöljön le Dinca pálcájáról azzal a megjegyzéssel, hogy „akkorát rúg, mint egy öszvér, ha meglengetik”. A MACUSA épületére akkora közfigyelem irányult, hogy az intézmény kénytelen volt elköltözni, Rappaport elnöknő pedig utóbb kénytelen volt elismerni a Mágusok Nemzetközi Szövetségének illetékesei előtt: nem tudja garantálni, hogy minden olyan személy, aki hozzájutott a Dinca által kiadott információkhoz, emléktörlésen esett át. A titokkiáramlás olyan mérvű volt, hogy évtizedes utóhatásokkal kellett számolni.

Jóllehet a varázstudó közösség a felelőtlen leány életfogytig tartó bebörtönzését vagy akár kivégzését sürgette, Dincának végül csak egy évet kellett rács mögött töltenie. A megszégyenüléstől összetört leány szabadulásakor egy gyökeresen megváltozott varázsvilágban találta magát, s élete hátralevő részét teljes elszigeteltségben, egy tükör és a papagája társaságában élte le.

Dinca felelőtlensége tette szükségessé Rappaport törvényének bevezetését. A rendelkezés a magnix és a varázstudó közösségek szigorú szegregációját írta elő. A varázslóknak többé nem volt szabad bizalmas kapcsolatot ápolni magnixekkel, velük házasodniuk. Súlyos büntetés terhe mellett tilos volt a velük való barátkozás, a mindennapi életben szükséges mértékűt meghaladó kommunikáció.

Rappaport törvénye nyomán még jelentősebbekké váltak az európai és az amerikai varázslóközösség közti kulturális különbségek. Az Óvilágban mindig is volt valamiféle titkos együttműködés vagy legalább információcsere a magnix kormányzat és annak varázsvilágbeli megfelelője között. Amerikában a MACUSA a magnix hatalmi szervektől teljesen elszigetelve működött. Európában a boszorkányok és varázslók házasodtak és barátkoztak magnixekkel; Amerikában a varázstalanokat mind inkább ellenségnek tekintették. Röviden: Rappaport törvénye az amúgy is kivételesen gyanakvó magnix népességgel körülvett amerikai varázslóközösséget még inkább rejtőzködésre kényszerítette.

Az 1920-as évek amerikai varázsvilága

By J.K. Rowling

Az amerikai varázslók kivették a részüket az első világháború küzdelmeiből, ha erről magnix honfitársaik zöme nem is tudott. Mivel mindkét hadviselő szövetségnek voltak mágusalakulatai, ezek erőfeszítései nem bírtak sorsdöntő jelentőséggel, de azért számos diadalt tudhattak magukénak a felesleges véráldozat megakadályozása és varázstudó ellenfeleik legyőzése terén.

A háborús összefogás tapasztalatai nem változtatták meg a MACUSA magnix-varázstudó kapcsolatokra vonatkozó álláspontját, Rappaport törvénye továbbra is érvényben maradt. Az 1920-as évekre az amerikai varázslók és boszorkányok már rég hozzászoktak, hogy az európaihoz képest szigorúbb titoktartás köti őket, és ahhoz, hogy csak egymás között házasodhatnak.

Dinca Twelvetrees katasztrofális következményekkel járó tettére az utókort nemcsak a MACUSA drákói titokvédelmi politikája emlékeztette, de egy, a máguszsargonból a köznyelvbe átkerült szó, a „dinka” is, amivel a buta, megfontolatlan embert szokás jelölni. A MACUSA egyébként nemcsak a Nemzetközi Titokvédelmi Alaptörvény betartatásában volt szigorúbb az európai mágushatóságoknál, hanem az olyan varázshordozók megítélésében is, mint a kísértetek, a kopogószellemek és a varázslények általában. Az efféle bestiák és szellemek ugyanis megítélésük szerint szintén azt a veszélyt hordozták, hogy felhívják a magnixek figyelmét a mágia létezésére.

Az 1892-es nagy szaszkacslázadás után (erről a felkelésről szól Ortiz O’Flaherty sikerkönyve, az „Óriásláb a sarkára áll”) a MACUSA ismét székhelyet váltott – története során immár ötödször. Washingtonból New Yorkba költözött, s az 1920-as években végig ott is maradt. Abban az évtizedben egy híresen tehetséges savannah-i boszorkány, Seraphina Picquery működött a Kongresszus elnökeként.

Az 1920-as évekre az Ilvermorny Boszorkány- és Varázslóképző Iskola már több mint két évszázados múltra tekinthetett vissza, és immár a világ legrangosabb mágiai oktatási intézményei között tartották számon. Az egységes képzésnek köszönhetően minden ott tanuló varázsló és boszorkány jártasságra tett szert a varázspálca használatában.

A törvényhozás a 19. század végén jogszabályba foglalta, hogy minden amerikai varázslónak pálcaviselési engedéllyel, röviden pálcaengedéllyel, „pálcabárcával” kell rendelkeznie. A törvény közvetve a mágikus tevékenységek nyomon követhetőségét, közvetlenül az elkövetők pálca alapján történő azonosítását szolgálta. Míg Nagy-Britanniában Ollivander egyeduralkodónak minősült, Amerika északi részét négy híres pálcakészítő szolgálta ki.

A csaktó törzsből származó Shikoba Wolfe aprólékosan faragott pálcáiról volt híres, amelyek viharmadár farktollát tartalmazták. (A viharmadár amerikai varázslény, a főnix közeli rokona.) A Wolfe-féle pálcát mint rendkívül nagy erejű, de nehezen kezelhető eszközt tartották számon. Különösen a transzformáló varázslók körében volt népszerű.

A mugli családba született Johannes Jonker apja kiváló bútorasztalos volt, de ő maga a pálcakészítésben jeleskedett. Nagy népszerűségnek örvendő pálcái első pillantásra felismerhetők voltak gyöngyház-berakásukról. Jonker kezdetben különféle varázserejű magokkal kísérletezett, de végül a vampuszmacska szőre mellett tette le voksát.

Thiago Quintana meglehetős feltűnést keltett a mágusvilágban, amikor piacra dobta sima felületű, többnyire szokatlanul hosszú pálcáit, melyek mindegyike az arkansasi Fehér-folyó szörnyének hátáról származó egyetlen áttetsző tüskét rejtett, és nagy erejű, elegáns varázslatok szórását tette lehetővé. A szörny túlhalászásával kapcsolatos aggodalmak megszűntek, amikor kiderült, hogy egyedül a pálcakészítő ismeri a varázslény csalogatásának titkát. A titkot Quintana utóbb magával vitte a sírba, így halálával megszűnt a Fehér-folyó szörnyének tüskéjét tartalmazó pálcák gyártása.

New Orleans híres pálcakészítője, Violetta Beauvois hosszú ideig nem nyilatkozott róla, miféle titkos magot tartalmaznak pálcái, melyek mindegyike a mocsári galagonya fájából készült. Végül kiderült, hogy a pálcák a louisianai mocsarakban portyázó veszedelmes kutyafejű szörny, a rugaru szőrét tartalmazzák. Gyakran hangoztatott vélemény volt, hogy a Beauvois-pálcák úgy vonzódnak a sötét mágiához, mint vármpír a vérhez, ezzel együtt az 1920-as évek sok hős varázslója indult harcba egyetlen Beauvois-pálcával felfegyverkezve, és magáról Picquery elnöknőről is köztudott volt, hogy birtokol egyet.

A magnix kormányzattal ellentétben a MACUSA az 1920-as években sem tiltotta meg az alkoholfogyasztást a boszorkányok és varázslók számára. Ennek a megengedő politikának a kritikusai rámutattak arra, hogy a kapatos varázstudók feltűnést kelthetnek a józan magnixekkel teli városokban. Picquery elnöknő erre – tőle szokatlan jókedvűséggel – úgy reagált, hogy Amerikában varázslónak lenni amúgy is épp elég sanyarú sors. „A vidító vízről – mondta a legenda szerint alelnökének – nem nyitunk vitát.”

This is a reprint of a document from the now defunct pottermore.com site. JK Rowling reserves all rights in this document.